Napalm Death családfa – Blood From The Soul – To Spite To Gland That Breeds – Godflesh/Sick of it all vegyítés
Amikor az ND Hungary tervével előállt Csiga, cikkötletnek benyögtem, hogy a Napalm Death családfát végig lehetne venni side-projectestül, ex-tagostul, mindenestül… van bőven szerencsére anyag és ami a legfontosabb, minőség is párosul hoz hozzájuk. Persze az ötlet kivitelezése rám maradt… (amire egy hónapot várunk/ cikk-a szerk.)
Szóval itt van Shane Embury, akinek legalább annyi lemeze van, mint égnek csillaga… mivel a napokban volt 31 éves az ugyan ugyancsak Napalm Death kötődésű Godflesh debüt (Justin Broadrick a Scum első felén szerepel gitáros/ordibátorként) a Streetcleaner, így kézen fekvő volt, hogy egy hasonló stílusú sideanyagról emlékezzünk meg első körben…
1993-ban járunk, a metal viszonylagos döglődésnek indul. A Nirvana lemezmilliókat ad el, a Metallicánál hajak nyíródnak, a Pantera tartja magasban a zászlót szinte egyedül, sem Rob Halford, sem Bruce Dickinson sincs a helyén akkor már/még. Aztán van egy stílus ami megy a maga útján, megjelenik a Fear Factory korszakalkató lemeze a Soul of a New Machine-ja, az akkor még sepulturás Max Cavalera is industrial vizekre evez a Nailbombjával és a Napalm Death is kijön két letisztult anyaggal a ’90-es évek közepén, Ministry, Godflesh… aztán vannak itt Napalm Death projectek is, Meathook Seed és Shane zenei gyermeke a Blood From The Soul…
A Napalm Death-nél főleg a Diatribe/Inside the Torn Apart korongokon voltak jellemzőek az industrial elemek, de később is felbukkantak témák 1-1 dalnál, elég ha a Morale/Our Pain Is Their Power című tételekre gondolunk első szuszra. Embury efféle ötletei leginkább az 1993-as Blood From The Soul – To Spite To Gland That Breeds anyagnál teljesedtek ki, amit anno Lou Kollerrel követett el a Sick of it All-ból.
Ha röviden kéne jellemezni, akkor a Godflesh ipari metaljának és a Sick of it All hardcore-jának összeeresztéseként lehetne definiálni a produkciót, csak nincs hat láb mélyre hangolva a gitár. Maga a lemez booklet-je egyenesen ordenáré, a hallottak némileg kárpótolhatják a hallgatót. Közel 30 év távlatából a hangzás akár kicsit szokatlan lehet, de könnyen visszazökken az ember a ’90-es évekbe (mondjuk nem veszem elő a matchboxjaimat). Embury basszusa nincs úgy eltorzítva, mint az anyabandában, a hangzás is némileg más, talán doom-osnak lehetne csúfolni… a dob egy vállalható dobgép formájában jelenik meg, nem zavaró, pedig akkoriban még igencsak gyerekcipőben járt a technika megszólalásilag. Koller hangját érdemes összehasonlítani a mai megszólalásával, kissé ijesztő, hogy a faszi nem igazán akar megöregedni, pedig ordít, mint egy buzgó tesitanár!
A hardcore/industrial egyensúly végig kíséri a lemezt, majd az utolsó tételnél győz az ipar a zenekar nevét viselő dalaként. Ha egy tételt muszáj lenne kiemelni, akkor az említett egyensúly leginkább a The Image and the Helpless nótánál figyelhető meg.
Turné nem kísérte a lemezt anno, viszonylag kevés infó lelhető fel róla, a metal-archives.com oldalról is törölték a zenekart... Jó formán borítékolható volt, hogy nem lesz semmiféle folytatás, mire idén Embury más zenészekkel tovább vitte a nevet project szinten a legnagyobb megdöbbenésemre, sok köze nincs az első lemez világához. Lelke rajta.
Aki esetleg nem hallotta még a zenekar első anyagát talán, de a szóban forgó nevek munkásságát szereti annak kötelező anyag a Blood From The Soul debüt lemeze!
